Múlt héten Csongi megmutatta nagy örömmel, hogy segítség nélkül leírta, hogy "Apa". Egy másik lapon látom, hogy azt írta, hogy "Csongr". "Jaj", mondja csalódottan, "elfelejtettem az o-t odaírni". Még egyszer odaírja fölé, hogy "Csongor". Közösen örülünk a sikernek! A tanulás maga nagy öröm! Kár lenne, ezt a belűről fakadó örömöt megölni! Mert ez az, ami történik, ha megjutalmazzuk a tanulási eredményeket. Lassan de biztosan aztán a gyerek már csak a pontokért, a jó bizonyítványért és az elismerésért tanul. Végleg olyan érzése támad, hogy csak akkor értékes és szeretik, ha jó eredményeket hoz haza. Majd ez az érzés kíséri egész életén keresztül. Ha emellett megérezheti, hogy mi a feltétel nélküli szeretet, akkor nem annyira fenyeget ez a veszély, mégis, kevés idő marad a jó eredmények hajszolása mellett, hogy megérezze a feltétel nélküli szeretetet.
Nem kell a gyereket megjutalmazni, ha úgy viselkedik, ahogy nekünk tetszik. Jutalom nélkül is olyant csinál, mert az öröm maga a jutalom. És ez az öröm a mozgató rugója annak, hogy újra csinálja azt, ami örömöt okoz, és végül annak is, hogy tanuljon. Ez természetesen működik, szépen magától, használni kell ezeket a természetes tulajdonságainkat, és bízni kell bennük.
Ez nem azt jelenti, hogy ne örüljünk a gyerekkel, ha sikerül neki valami! Azt jelenti, hogy ne dicsérjük meg a gyereket abból a célból, hogy majd később megint viselkedjen ilyen általunk kívánt módon.
Arról akartam csak írni, hogy hogyan tanul Csongi írni. És hogy olvasni is tud. Igazából nem tudom, hogy mennyit tud emlékezetből, amikor olvas nekünk címeket és egyszerű mondatokat, és mennyire értette meg, hogy a betűk egymás után hogy képeznek szavakat. De nem mindegy? Megtanul olvasni és írni, anélkül, hogy mi megmondjuk neki, hogy ezt meg kell tanulni.
Ugyanazon a napon, hogy Csongi először ír segítség nélkül, Hajkának kiesik negyedik tejfoga. Hogy megy az idő… most már kinőnek azok a fogai, amelyek majd remélhetőleg egész életében kísérni fogják.
Letzte Woche zeigte mir Csongi hocherfreut, dass er ganz alleine "Apa" (Vater) geschrieben hat. Auf einem anderen Blatt sehe ich "Csongr". "Oh", meint er etwas enttäuscht, "ich habe hier das o vergessen". Also schreibt er nochmal "Csongor" darüber. Zusammen konnten wir uns gemeinsam freuen. Das Lernen selbst macht Spass, riesen Spass! Es wäre schade, wenn wir diese Freude, die von innen kommt, zerstören würden. Denn genau das passiert, wenn wir Lernerfolge belohnen. Ganz allmählich arbeiten die Kinder nur noch für die Punkte, für die Noten, für das Ansehen, und dann letztendlich erhalten sie das Gefühl, dass sie nur dann etwas Wert sind und geliebt werden, wenn sie gute Leistungen bringen. Wenn das Kind daneben bedingungslose Liebe erfährt, ist diese Gefahr nicht so gross, dennoch bleibt neben dem andauernden Streben nach guten Leistungen nur noch wenig Zeit, bedingungslose Liebe zu erfahren.
Wir müssen unsere Kinder nicht belohnen, wenn sie etwas tun, was uns gefällt. Sie tun es auch ohne Belohnung, weil die Freude daran die Belohnung ist. Und diese treibt den Menschen an, weiter das zu tun, was Freude macht, und schliesslich lernt er dabei. Die Natur hat dies wunderbar eingerichtet, wir müssen dies nur nutzen und der Natur vertrauen.
Das heisst nicht, dass wir an dieser Freude, die das Kind erfährt, nicht teilhaben sollen. Was ich meine ist, dass wir das Kind nicht loben müssen, mit dem Ziel, dass es dann später mal wieder dieses, von uns erwünschte Verhalten zeigt.
Ich wollte eigentlich über das Schreiben schreiben :-) Csongor beginnt auch zu lesen. Wobei ich immer noch nicht wirklich weiss, was er versteht, und was er aus dem Gedächtnis weiss, wenn er uns Titel und einfache Sätze vorliest. Ist doch auch unwesentlich, er wird lesen und schreiben können. Und dies ohne, dass wir ihn dazu anleiten müssen.
Am gleichen Tag, wie Csongi das erste mal ganz alleine schreibt, verliert Hajka ihren vierten Milchzahn. Wie die Zeit vergeht... jetzt kriegt sie schon die Zähne, die sie dann hoffentlich ihr ganzes Leben begleiten werden.
