"Celebrate Unschooling", egy otthontanulós találkozó Svájcban * "Celebrate Unschooling", ein Heimlernertreffen in der Schweiz

Augusztus 17.-19.-én részt vettünk a "Celebrate Unschooling"-nak nevezett otthontanulós találkozón Svájcban, Andwilben. Izgalmas volt újra találkozni olyan otthontanulós családokkal, akikkel tavaly ugyanitt megismerkedtünk, és új családokat is megismerni. Jó élmény volt szép időben hegyi környezetben néhány napot hasonlószőrűekkel tölteni. A felnőtteknek lehetőség adódott személyes beszélgetéseken vagy a szervezett beszélgetőkörökben tapasztalatot cserélni, miközben a gyerekek és persze a felnőttek is szabadon játszhattak vagy részt vehettek szervezett műhelyórákon, mint zsírkőcsiszolás, színjátékrögtönzés, napkerék szövés, stb.

Mivel az idő mégiscsak rövid volt, hogy mélyebben bemerüljünk bizonyos témákba, és néhány beszélgetés után kérdéseim is maradtak, itt folytatom hangosan a gondolkodást.

A utolsó nap hallottunk egy előadást Gordon Neufeld műhelyéből. Gordon Neufeld egy világhírű fejlődési pszichológus, kötődés kutató és könyvszerző. Az egyik vezérmondata: "A nevelés sikeressége nem azon múlik, hogy mit teszünk, hanem azon, hogy kik vagyunk gyermekeink számára." (Amit magyarul találtam Neufeldről itt érhető el).

Az előadás arról szólt, hogy a biztonságos szülő-gyermek kötődés a játékképesség feltétele. Ezt továbbgondolva most itt, a biztonságos szülő-gyermek kötődés szükséges ahhoz, hogy otthon szabadon tanulhasson a gyerek.

Most pusztán a saját tapasztalatomat 10, 8 és 6 évesek édesanyjaként, aki gyerekei sosem jártak inzézménybe, közlöm, amikor azt írom, hogy eddig nálunk a szabadon tanulás legfőképpen játékból állt. Itt most nem akarok mélyebben belemenni abba, hogy hány éves korig, és milyen mértékben, és hogy milyen szerepet játszanak a foglalkoztató füzetek, könyvek, beszélgetések, barkácsolások és hasonlók, mert ilyen tevékenységek természetesen szintén napirenden vannak.

Talán pontosabb vagyok, ha egyszerűen azt írom, hogy a játék minden formája a középpontban áll. A gyermekkori szabadon tanulás az én tapasztalatom szerint főleg játék.

Ezalapján nem kell csodálkoznunk, hogy nem értik és ellenzik is a mi életvitelünket a társadalmunkban, a politikában és a hivatalokban. Mert nálunk a baba elválasztása az anyjától születéstől fogva még mindig az alap. És amikor a mai felnőttek kisgyermekek voltak, ez még annál inkább úgy volt. A korai anya-gyermek elválasztása és annak fenntartása a kisgyermek időszakában lehetetlenné teszi a biztonságos kötődés kialakulását: A legkevesebbünknek adódott, hogy kialakuljon az ősbizalom. És ez azt jelenti, hogy mindennapjainkat, ha tudat alatt is, a félelem és a bizonytalanság érzése uralja . És ebből aztán alakul egy olyan ellenőrző viselkedés, amelynek az egész társadalomban, most különösen mi szabadon tanuló szülők, ki vagyunk szolgáltatva: még olyan családok is, akik eddig teljesen szabadon tanulhattak, kénytelenek a gyermekeiket iskolai vizsgákra küldeni.

Vannak, akik ezt nagy érvágásnak élik meg, vannak, akiket nem annyira mélyen érint. De nem hanyagolható el, és nem is hallgatható el, a szabadon tanulói folyamatot mindenképpen kettévágja, hogy feszült-e a szülő, hogy egyaltalán felkészül-e a vizsgára a család, vagy sem. A következmények előre nem láthatóak, van, aki a politika és a hivatalok a megadás utolsó támadásáról beszélnek, mások félnek a szabadon tanulás teljes ellehetetlenítéséről egész Európában. (Én személyesen az elsőkhöz tartozom :-)).

De hagyjuk ezt a kérdést most megválaszolatlanúl, és térjünk vissza az előző gondolatmenethez: az ellenőrző viselkedés a minden szintű bizalmatlanságon alapul, most itt különösen a szülői kompetenciákban való bizalmatlanságon.

Ennek megértése abban segíthet, ha azt akarjuk, hogy továbbá szabadon tanulhassanak családjaink. Ha megértjük, hogy a hivatalnokok számára miért lehetetlen, hogy bízzanak bennünk, segíthetnénk nekik, hogy bízzanak bennünk. Lehetséges-e ez ősbizalom nélkül? Lehetséges-e, ha valakiben nem érett meg kisgyermekkorában az ősbizalom, hogy valóban és őszintén bízzon?

Mi szülők, akik nagy valószinűséggel szintén nem építhettük ősbizalmunkat kisgyermekkorunkban, mégis megtanultunk bízni. Különben nem lehetnénk szabadon tanulók. A legkülönb életútjaink vezettek minket ide a szabadon tanuláshoz, de a nyitottság, őszinteség és az erős akarat mindnyájunkban megvan. Akartuk, és továbbra is akarjuk.

Mások viszont nem akarják. Mások azt akarják, hogy minden maradjon a régiben, ami szerintük állítólag bevállt. Létezik-e mégis az az út, ami eléri a politikusokban és a hivatalnokokban azt, hogy bízzanak bennünk?

A másik kérdés a felelősség kérdése. Mi szülők, akik eldöntöttük, hogy ezen az úton akarunk járni, azt is eldöntöttük, hogy felelősséget vállalunk. Saját magunkért és gyermekeinkért. Az állam viszont ezt a felelősségválalást nem engedi nekünk. Megteheti ezt egy mai európai állam, hogy megtagadja tőlünk a felelősségvállalást?

Sok európai ország alkotmányában a szülő alapjoga a gyeremeke neveltetése. Akkor miért felel a nevelés- és művelődési minisztérium ugyanaz a gyermek taníttatásáért? Létezik a törvényszövegekben egy éles különbség nevelés és művelődés között, holott még filozófusok és pedagógusok egyaránt nehezen különböztetik meg e két fogalmat?

Talán megérett az idő arra, hogy az alkotmánybírókhoz forduljunk?

*

Das vergangene Wochenende fand das Celebrate Unschooling in Andwil SG statt. Es war wunderschön und spannend, Familien zu treffen, die schon letztes Jahr da waren, und neue Familien kennenzulernen. Es war herrlich, bei schönem Wetter in ländlicher Umgebung einige Tage mit Gleichgesinnten zu verbringen. Die Erwachsenen hatten die Gelegenheit, sich bei persönlichen Gesprächen oder den locker organisierten Gesprächsrunden auszutauschen, während die Kinder und natürlich auch Erwachsene frei spielten oder an organisierten Tätigkeiten wie Specksteinschleifen, Theaterimprovisation, Sonnenrad weben etc. teilnehmen konnten.

Da die Zeit aber doch zu kurz war, um tiefer in die Materie einzutauchen und mir einige Gesprächsthemen noch Eindrücke und Fragen hinterlassen haben, möchte ich diese gerne hier diskutieren.

Am letzten Tag haben wir einen Vortrag aus Gordon Neufelds Praxis über Spiel und Bindung gehört. Gordon Neufeld ist ein weltweit anerkannter Entwicklungspsychologe, Bindungsforscher und Buchautor. Einer seiner Leitsätze ist: »Entscheidend für das Gelingen von Erziehung ist nicht, was wir tun, sondern wer wir für unsere Kinder sind. « (www.gordonneufeld.de).

Im Vortrag ging es darum, wie die Fähigkeit, zu spielen von einer sicheren Eltern-Bindung abhängig ist. Hier weitergedacht ist nun interessant, dass das Unschooling eine sichere Eltern-Kind Bindung voraussetzt.

Ich bin jetzt total unwissenschaftlich, da ich folgenden Schluss aus reiner eigener Erfahrung ziehe: Bis zum heutigen Zeitpunkt, mit gänzlich unbeschulten Kindern von 10, 8 und bald 6 Jahren setze ich freies Lernen grössenteils mit Spielen gleich. Bis zu welchem Alter, und bis zu welchem Ausmass, das heisst welche Rolle dabei noch „Beschäftigunshefte“, Bücher, Gespräche und Basteln haben, denn diese Tätigkeiten finden natürlich auch statt, will ich hier jetzt nicht weiter analysieren.

Vielleicht bin ich genauer, wenn ich einfach sage, Spiel, in aller Art, ist zentral. Freies Lernen im Kindesalter bedeutet nach meiner Erfahrung vor allem spielen.

Müssen wir uns nun wundern, dass in unserer Gesellschaft unser Weg bei der Bevölkerung, in der Politik und letztendlich dann bei den Behörden auf Unverständnis und Widerstand stösst? Denn es ist auch heute noch weit verbreitet, die Kinder von Geburt an von der Mutter zu trennen. Und als die heutigen Erwachsenen Kleinkinder waren, war dies sogar noch mehr der Fall. Diese Trennung Von Mutter und Kind, wenn sie in den Kleinkinderjahren aufrechterhalten wird, verunmöglich eine sichere Bindung: Die wenigsten von uns durften ein Urvertrauen aufbauen, was ein Urgefühl von Angst und Misstrauen mit sich bringt. Dieses Gefühl von Angst und Misstrauen hat ein Kontrollverhalten zur Folge, dem wir in der ganzen Gesellschaft, jetzt im Speziellen wir freilernenden Familien ausgesetzt sind: Sogar Familien, die gänzlich frei lernen durften, müssen mittlerweile öfter oder auch weniger oft ihre Kinder an schulische Tests schicken.

Die einen erleben dies als grossen Einschnitt, andere nehmen dies lockerer. Es ist und bleibt aber ein Einschnitt, ob die Eltern angespannt sind deswegen oder nicht, ob auf diese Test vorbereitet wird, oder nicht, da gibt es nichts schönzureden. Die Folgen sind unvorhersehbar: Die einen reden vom letzten Angriff von Politik und Behörden vor der Kapitulation, andere befürchten eine Entwicklung in Richtung totales Verunmöglichen von freiem Lernen in Europa.

Lassen wir dies hier offen stehen, und gehen wir zurück zu den Ursachen: Kontrollverhalten beruht auf mangelndem Vertrauen auf allen Ebenen, hier im Speziellen in die Kompetenzen der Eltern.

Diese Einsicht könnte uns nun weiterhelfen, wenn wir für unsere Familien das Unschooling ermöglichen oder weiterhin ermöglichen wollen, oder ermöglicht haben wollen. Wenn wir verstehen, warum es den Behörden unmöglich zu sein scheint, uns zu vertrauen, könnten wir ihnen helfen, dieses Vertrauen in uns zu erlangen.

Geht das ohne Urvertrauen? Kann jemand ohne das frühkindlich erlangte Urvertrauen jemals lernen wahrhaftig und ehrlich zu vertrauen?

Wir Eltern, die ja mit grosser Wahrscheinlichkeit auch kein frühkindliches Urvertrauen in die Welt um uns herum aufbauen konnten, haben trotzdem gelernt, zu vertrauen. Sonst wären wir nicht beim Unschooling angekommen. Wir haben alle die verschiedensten Wege hinter uns, was uns aber allen eigen ist ist Offenheit, Ehrlichkeit und ein starker Wille. Wir wollten es, und wollen es weiterhin.

Andere wollen dies aber nicht. Die wollen, das alles beim Alten, beim angeblich Bewährten bleibt. Gibt es trotzdem einen Weg, das Vertrauen von Politik und Behörden zu erlangen?

Die weitere Frage ist die Frage der Verantwortung. Wie Eltern, die uns für diesen Weg entschieden haben, haben uns auch entschieden, die volle Verantwortung zu übernehmen. Für uns selber und für unsere Kinder. Der Staat möchte uns dieses Vertrauen aber nicht geltend machen lassen.

Darf der Staat im heutigen Europa uns diese Verantwortung abgelten?

In vielen Grundverfassungen der europäischen Länder steht das Recht der Erziehung der Kinder den Eltern zu, warum ist dann die Bildung derselben den Erziehungsdirektionen unterstellt? Gibt es in den Gesetzestexten eine klare Trennung von Erziehung, obwohl die beiden Begriffe selbst von Philosophen und Pädagogen schlecht voneinander getrennt werden können, was ja auch schon bei der obigen Namensgebung deutlich wird?

Vielleicht ist die Zeit reif, die Angelegenheit auf die Tische der Verfassungsrichter zu bringen?